Sokat nem adtam volna érte hamvas érettségizőként, ha lett volna egy kristálygömböm, ami megmutatja, mit rejt a jövőm, mit tartogatnak számomra azok az évek, amiket egyetemen, főiskolán, leendő munkahelyemen fogok eltölteni. Álmaim voltak, beteljesülésükre vonatkozó garancia nem.
Fogtam hát magam és mint a természettudományok lelkes megszállottja beiratkoztam a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára. Sokan intettek, hogy a pályaválasztás komoly dolog, nem lehet elkapkodni és a tanulásra fordítható idő hamar elszáll: nem vettem őket komolyan. Azt választottam, ami kényelmes volt. Pontszámok alapján bekerültem, az első harcokat megküzdöttem és 2 éven át az évfolyamelsők között szerepelhettem. Aztán egy régen dédelgetett romantikus elképzelés miatt egyik-napról a másikra hagytam ott tanulmányaimat és kiiratkoztam az egyetemről. Ismét sokan figyelmeztettek, amit elkezdtél fejezd be, de én mentem a magam feje után, egyenesen neki a falnak.
Az ifjonti tűz kialudt – mint általában – és az értelem győzedelmeskedett. De még nem volt késő talpra állni. Újra felébredt bennem a vágy, hogy éjszakákon át matematikai képletek között, elvarázsoltan hódoljak annak, amiért addig is rajongtam. De nem tudtam, pontosan merre vegyem az irányt és a felvételiig még egy évem volt. Elmentem hát újságkihordó fiúnak. Képzelhetitek! Egykori büszke egyetemistaként hajnalki 3-kor kelni, meredek lejtőkön biciklizni, hóban, fagyban, sárban! Nagyon elkeseredtem azon, hogy 2 egyetemi évem után nekem csak ez jutott. Ekkor még - talán csak saját magam megnyugtatására - fogalmaztam meg a következő gondolatot: Nincs olyan munka, amit ne lehetne megszeretni, amit ne lehetne jól és egyre jobban elvégezni! Hordtam hát a lapokat azzal a magasztos céllal, hogy én juttathatom el a világ híreit az emberekhez, hiszen sokan a megszokott reggeli olvasnivaló nélkül még a kávéjukat sem képesek jóízűen meginni. Ez talán sokaknak nevetséges, de akkor segített.
Viszont közelgett a felvételi és döntenem kellett. Egykori gimnáziumi tanárom és szeretett mentorom csak annyit javasolt: „Döntsd el, hogy koldusok közt akarsz király lenni, vagy királyok közt koldus!” Ezzel arra sarkallt, hogy tegyem próbára magam bátran olyan egyetemi karon, szakon, ami talán nagy falatnak tűnik, de kitartó munkával, becsületesen megküzdthetek vele és nem hagyom kárba veszni képességeim, tudásom egy darabkáját sem. Ekkor ismét rosszul döntöttem. A sokat latolgatott fizikus szak helyett a fizika-kémia tanári szakpárt választottam. Bár remek tanáraim voltak, máig hálás vagyok az odaadásukért, de a hallgatói környezetben olyan szakma iránti közönynek voltam tanúja, amit képtelen voltam megérteni. Végül az én lelkesedésem is alábbhagyott és bár eredményeim jók voltak, kezdtem fokozatosan kiégni, „kiöregedni” az egyetem polgárai közül.
25 évesen egyre jobban éreztem, hogy családom és a magam érdekében is inkább dolgoznom kellene és alapozni a még mindig láthatatlan jövőt. Ezért szívemben nagy fájdalommal, de elhagytam az ELTE előadóit és bűzös laboratóriumait és munkát kerestem. Adatrögzítő lettem és mái napig ez a foglalkozásom. Nem untam bele! Ezt is meg lehet szeretni és lehet jól, sőt egyre jobban művelni!
Jelenleg is aktív munkavállalóként már egyre többet gondolok a jövőre. Folyamatosan dolgoznom kell, gondoskodnom kell magamról és amennyire képes vagyok rá, legalább részben levenni családom válláról az anyagi terheket, megosztani velük az egymás iránti felelősséget.
Ma már 29 évesen – ami nem nagy kor – csak egyetlen vágyam van: dolgozni egy életen át, jól és egyre jobban, megélni, talán valamit megtakarítani és ha egyszer megöregszem, szépen befejezni ezt a földi életet, ami talán még szebb lehetett volna, ha 20 évesen nem gondolom azt, hogy nem lehetnek olyan döntéseim, amiket nem lehet kijavítani, vagy amit más ne tudna helyettem megoldani, vagy negatív következményeit visszafordítani.
Igen, én gondolok arra, hogy megöregszem. Szeretnék megöregedni! Nem vagyok az a fajta, aki azt mondja: Nem fogom én megérni azt a kort! Nagyapám megélte, sőt most is éli! 91 évesen, emlékszik a II. világháborúra, a szenvedésre, a nyomorra, 42 év munkában eltöltött időre. Ha ő ezek után még bírja szusszal, én, elkényezetett 80-as évek gyermeke, miért ne bírnám addig!
De mi lesz velem, ha megöregszem? A kristálygömbben nem bízhatok! Nem mutat semmit! Nagyanyám jár a fejemben. Ő már a múltté, rég eltemettük. Mái napig nem értem, hogy hogyan tudott a semmiből is takarékoskodni, félretenni úgy, hogy az akkor már javában kereső szüleimnek bármikor önzetlenül felajánlotta a segítségét. Persze azt mondják, az egy más világ volt. De én ragaszkodom a takarékossághoz. A jelenlegi béremből félretenni nem tudok. Napról-napra élek, élünk. Boldog vagyok, ha ez így megy addig amíg aktívan dolgozom. És utána?
A mai nyugdíjasok helyzetét nézve nincs túl sok reményem, talán jobb is, ha előbb ugrom a Dunába, minthogy elérjem a nyugdíjkorhatárt. De kaptam egy lehetőséget arra, hogy a saját béremből takarékoskodjak, a saját pénzemből éljek meg akkor, amikor az állam már képtelen lesz eltartani, a gyermekeim és korosztályuk pedig a saját megélhetésükért küzdenek.
Ezt a lehetőséget a magánnyugdíjpénztári renszer teremtette meg Magyarországon. Nem önző dolog abból élni, amit magunknak takarítottunk meg! Ezzel a jövő nemzedékét és egy évtizedekkel későbbi államháztartást tehermentesíthetek, hiszen számomra már csak a megélhetés egy részét kell biztosítania, a többit a megspórolt pénzemből megoldhatom. Nem akarom elvárni az akkori munkavállalóktól, hogy ők tartsanak el, addigra talán több gonddal kell megküzdeniük, mint nekünk valaha. A kristálygömb nem mutat semmit. De tapasztalaim azt mutatják, jobb a legrosszabbra is felkészülni, mint vakon bízni egy szép jövőben.
Most azt mondták nekem: „14 hónapra kölcsönkérem a megtakarításodat, talán visszaadom egyszer, de még azt sem tudom, hogyan és mikor.” Hogyan alapozhatnék én erre?
Azt is mondták: az állam garantálja öregkoromra a tisztességes nyugellátást. Láttam én erre eddig garanciát? A kristálygömb semmit nem mutat. Miért higgyem, hogy ez az oly sok gonddal küzdő ország képes lesz egyszer minden idős, 40 éven át becsülettel dolgozó polgárát megfelelően eltartani?
Döntenünk kell! A kissé talán hosszas önvallomásom eddigi életemről szolgáljon elrettentő példaként: vannak döntéseink, amiket később nem változtathatunk meg, amiket nem tehetünk semmissé! Ezek a döntések 10, 20, 30 évre szólnak és akkor már késő bánat: eb gondolat!
Nem szabad hirtelen döntéseket hoznunk! Attól, hogy a következményeit még nem látjuk a kristálygömbben, lehet, hogy csak pár év, és kiderül, mekkorát tévedtünk! Az én eddigi életem szomorú példáján is láthatjátok, mit eredményeznek az elhamarkodott, meggondolatlan döntések. A legjobb útmutató a bennünk lévő józan ítélőképesség, egyéni meglátásaink és nem azok a gondolatok, melyeket az éppen elismert – vagy talán rettegett? - felsőbb hatalom ránk erőltet. Tudunk mi magunktól dönteni! Én legalábbis elég bátornak érzem magam hozzá, bár csak egy érettségi van a kezemben. A kristálygömb üres, de a fejem nem! Oda csak az tölthető, amit én megengedek!
