Egyszer volt, hol nem volt egy nem távoli országban, az üvegzsebeken innen, az ígéreteken túl, ott ahol több, mint 10 millió kismalac túr, élt egy király, aki tán fél esztendeje lehetett trónon.

A királynak nagy volt a bánata, mert sok kismalacnak nem volt mit enni adnia. Üres volt a magtár, a siló, fogytán volt a kukorica és a király megelégelte a malackák folytonos vinnyogását. Elhatározta tehát, hogy kiválaszt udvarából egy bölcs, erre alkalmas férfiút, aki megvigasztalja szegény jószágokat: „Bízzatok bennem, eljő majd az idő, amikor bőven lesz a kukorica, több, mint amiről valaha is álmodni mertetek volna!”

De udvarában minden nemes úr törvényalkotással volt elfoglalva, no meg hát férfi ember nem is ért nagyon a szerető, vigasztaló szavakhoz. Így hát a király – maga hatalmában és bölcsességében – egy sudár, szőke udvarhölgyet választott ki a malackák védelmére. A szép hölgyet úgy mutatta be országában, mint minden jövőbeni kukoricacsövek védelmezőjét!

A nemes szőkeség elmesélte a lesoványodott kis állatoknak, hogy minden bajuk okozója egyedül az, hogy nem az udvar kondájához tartoznak, hanem egyik ennél, másik annál a gazdánál várja a szebb jövőt. Beszélt nekik arról is, hogy mindannyian jobban járnak, ha gazdáik raktárából a rájuk eső részt a király udvarába vitetik, és ha türelmesen várnak, ott egyszer majd valahogy, valamikor ehetnek kedvükre, amíg fel nem fordulnak, addig is csak túrjanak szorgalmasan. De legyenek nyugodtak: egyiküket sem érheti kár!

A szőke udvarhölgy szavai szépen hangoztak - megadták az önrendelkezést - , de a malackák bizonytalanok voltak: valamelyik rögvest rohant volna az üres udvari vályúhoz, a másik nem tudta mitévő legyen; volt olyan, aki kijelentette, nem hajlandó lemondani a biztos, neki járó tápról és marad eddigi gazdájánál. De a szép hölgy, miután közölte mondanivalóját, visszavonult az udvarba és azóta hírét se hallani.

Azt beszélik, olyan nemesen védelmezte a malackák jövőbeni betevő falatkáit, hogy az ő erkölcsi tökéletességében egy szép októberi estén szőke szárnyakon az égbe emelkedett.

De felbuzdult ám néhány nemes kincstárnok a szép hölgy beszédén: „ Vegyünk el mindent a gazdáktól, ők csúnya, rossz emberek! A malackák kénytelenek lesznek hozzánk fordulni, hacsak nem vállalják, hogy éhen halnak!” Megijedt erre a sok kismalac és végképp nem tudta mit tegyen, de a szép hölgy nem tért vissza, nem védelmezte kukoricájukat, valami földöntúli boldogságban égve talán már el is feledkezett a koszos kis állatokról: „Milyen volt szőkesége, nem tudom már…”

Hol vagy védelmező szőkeségünk, minden jővőbeni kukoricaszemünk pátrónája, túró kismalacok Jeanne d’Arc-ja?

Most miért nem édesgetsz minket mézes szavakkal az udvari konda felé?

Egyáltalán miért beszéltél nekünk szép jövőről, biztonságról, ha utána cserben hagysz minket teljhatalmú királyunkkal, zsarnokoskodó kincstárnokunkkal ?!

De rájöttem: közeleg a Karácsony, a szőke hölgy bizonyára lelibeg hozzánk angyalként arany szárnyain és ismét beszélni fog. Hogy mit mond majd, ostoba disznóként nem tudhatom. Bizonyára nem mer szembeszállni se a királlyal, se a kincstárnokkal. Talán nem is akart megóvni minket? Talán ő is csak esztelen jószágnak gondolt mindnyájunkat?

Üzenem a szép szőke hölgynek és udvarának:

„A DISZNÓK ÉRZIK, HA KÉSSEL KÖZELÍTENEK HOZZÁJUK ÉS CSAK ERŐSZAKKAL LEHET ŐKET LEVÁGNI!”

Ezt még én is tudom, pedig nem rég múltam süldő…

És élünk, míg le nem vágnak minket!

Utózönge egy éjszaka múlva: "Megnyugodtam, a ma reggeli Magyar Nemzet hasábjain láttam angyalunk képét, amint nyilatkozik. De valahogy olyan másképp beszél, mint egy hónappal ezelőtt. Talán igaz az, amit írtam?" (2010.11.26.)