Meglepve olvasom a Századvég Pénzügykutató szakmailag elismert közgazdászai tollából az MTI-hez eljuttatott közleményt:

http://www.hirado.hu/Hirek/2010/11/29/14/Szazadveg_eddig_214_ezer_forinttol_esett_el_az_.aspx

Értem én, hogy a 3000 milliárd forint megszerzése iszonyúan fontos a kormánynak tervei megvalósításához, és a kormányzati hazugságokat a már ismert mellébeszélő retorika jegyében szinte természetesnek tartom. Mivel többségében "jogász" kormányunk van, de még gazdasági kötődésű tagjai is elsősorban politikai akaratot igyekszenek megvalósítani, nos, az ő szájukból nem is vár senki sem hiteles, objektív szakmai érveket. Ilyen mértékű csúsztatást, egyértelmű mellébeszélést sem, de hát politikusok, ez van.

Viszont egy szakmai intézménytől jogosan várható el, hogy ne csúsztasson, azaz, az általa górcső alá vett témáról, objektíven és annak minden oldalát ismertetve nyilatkozzon - főként, ha ezt önmagától teszi egy közleményben s nem újságírói kérdésekre válaszol sebtében. Már ha önmagától teszi és nem azért, mert mondjuk "rájuk szóltak" fentről. Mert felmerül ez utóbbi gyanú, ha egy szakmai intézmény ilyen feledékeny nyilatkozatot tesz.

Alább igyekszem megvilágítani és pótolni pár lényeges tényt, háttér információt Öveges professzor népies stílusában, ami a Századvég elhamarkodott és egyoldalú közleményéből kimaradt, csak az olvasók tisztánlátása kedvéért.

A magánnyugdíjpéztárak létrehozása már magzati stádiumban sem volt önzetlen ötlet. Egyik mozgatórugója valóban az öregedő társadalom, azaz az egyre több és tovább élő nyugdíjas korú állampolgár nyugdíjának pusztán állami rendszerben történő finanszirozhatatlansága. Vagyis, a nyugdíjjárulékokból befolyó összeg és a folyó nyugdíjkifizetések összege között évről évre nagyobb szakadék kezdett tátongani, aminek a 90-es évek közepén még nem annyira az elöregedett társdalalom, inkább az addig elviselhetetlenül alacsony nyugdíjak folyamatos emelése, rendezése volt. A hiányzó összeget becézik a nyugdíjkassza hiányának. Ezen hiányt vagy a társadalom részéről addig is magasnak tartott nyugdíjjárulékok további emeléséből lehetett volna pótolni, vagy pedig más jellegű forrásokból. A korábbi szocialista kormányzás sem merte felvállalni ezt a népszerűtlen lépést, amelyet pedig a Bokros csomag eredeti, "vágatlan" verziója tartalmazott. Kompromisszum lett belőle, végül a megszorítások ezen része nem teljesült a közbéke érdekében. A költségvetés egyéb jellegű bevételeiből nem szerették volna mondjuk dologi kiadások, beruházások rovására finanszírozni a nyugdíjkifizetéseket, ahogyan a mostani kormány sem tett erre kísérletet. Inkább IMF hiteleket vettek igénybe ehhez. Igen ám, de az IMF olyan pénzügyi intézmény, amely garanciákat akar látni az állami költségvetésben arra, hogy az általa folyósított hitelek megfelelően, javító hatást kiváltva kerülnek felhasználásra. Ez eléggé megköti a mindenkori kormányzat kezét, hisz okos bankárok turkálnak a költségvetés számai között és sajnos értenek hozzá.

És itt jön a másik indoka a magánpénztári rendszer felállításának, amelyet ugyan másodiknak írok le, de jelentőségét tekintve fontosabb volt az állam számára, mint a majdani nyugdíjak biztonságáért érzett aggodalom.

Az IMF-fel szemben a magányugdíjpénztár nem szól bele a költségvetésbe, sőt, olyan feltételek mellett kénytelen gazdálkodni, amelyet épp megszab neki a kormányzat. Azaz veszi az állampapírt, mint a cukrot, a számára előírt arányban, állam bácsi meg arra költi a kapott ellenértéket - ugye a tagok által a pénztárakhoz befizetett forintokat - , amire csak akarja. Nagyjából. Persze az Államadósság Kezelő Központ nevesíti, hogy mely állampapírt milyen célból bocsátotta ki, de valljuk be, hogy ez még is csak óriási szabadság az állam számára. Magyarul, nagyon kényelmes eszköz a magánnyugdíjpénztár az állam számára a célból, hogy hiányait kontrollálatlanul finanszírozhassa.

Mi tette ezt lehetővé ? A magán nyugdíjcélú megtakarítások azon tulajdonsága, miszerint 20 évnél hamarabb senki nem veheti igénybe a befizetett és felhalmozott tagdíjak összegét, azaz nem nyúlhatott hozzá a félretett pénzéhez. Ez a momentum kínált lehetőséget az állam számára, hogy áttételesen a megtakarításokból finanszirozza a mindenkori költségvetés hiányát(aminek tetemes része ugye az állami nyugdíjalap fentebb említett hiányából adódik). Ennek érdekében törvényileg előírta, hogy a magánkasszáknak a befizetetett tagdíjak 90%-át magyar állampapírba KELL befektetniük. Így elméletileg mind a pénztártagok, mind pedig az állam jól járt, mivel a legbiztosabb befektetés az állampapír, az állam pedig a kötelező befektetési arány miatt alacsony hozammal bocsáthatta ki papírjait, hisz a pénztáraknak kötelező volt azt megvennie, nem vehetett helyettük más, jobban jövedelmező részvényt vagy külföldi állampapírt.

1997 és 2008 között volt érvényben ez a szabályozás. A bibi ott volt, hogy az alacsony hozamú állampapír miatt - 10%os részvénypakett mellett - a tagi számlák hozama átlagosan 2-6 % körül mozgott. Ez nyilván még az inflációt sem fedezte gyakorta. Innen ered a veszteség, amit a Századvég most a nyugdijkasszákra igyekszik kenni - holott nem volt választásuk a befektetési lehetőségeket illetőleg.

2008-ban változtatták meg a szabályozást úgy, hogy korcsoportok szerint a fiatalabb tagok választhattak kiegyensúlyozott és kockázatos portfóliókat is, azaz olyan összetételű értékpapír kosarakat, amelyekben az állampapír aránya kevesebb volt 90%-nál. A kockázatos portfolió esetében ez 60% állampapír tartalmat tett kötelezővé, a többi lehetett tőzsdei részvény. A maradék 40%. Apropó, innen is látható, hogy mekkora hazugság a kormányzati retorikában oly előszeretettel emlegetett "nyugdíjtőzsde", meg "eltőzsdézték a nyugdíjakat a pénztárak" kifejezések, hisz 10 eszetendeig gyakorlatilag nem is tőzsdézhettek a pénz 90%-ával, a maradék 10% erre nem sok mozgásteret adott.

Nem nehéz belátni, hogy ez a rendszer a 2008-as válság évében került bevezetésre, ezért is buktak rajta átmenetileg a kasszák akár 25% veszteséget is. Mondom átmenetileg, mert a megvásárolt részvényeket nem adták el, tartották, így azok a következő évben már visszanyerték befektetéskkori árfolyamukat a tőzsdéken, s 2010-ben már meg is haladta értékük a válság előttit, pozitív hozamokat produkálva a tagoknak. Tehát újabb hazugság, hogy elvesztették a tagok pénzét.

Sommázva, mintegy 10 évig törvényi kötelezettség miatt történt a befektetések 90%-a magyar állampapírokba, vagyis az alacsony hozam az állam felelőssége volt, nem a pénztáraké.

Ha a 2008-as válság okozta veszteségeket összevetjük az utóbbi, majd 2 év nyereségével, nos, könnyen belátható, hogy a pénztárak nagyon is jól gazdálkodtak a rájuk bízott pénzekkel, csak a kezük volt túlságosan megkötve. Ugyanez nem mondható el az állam gazdálkodásáról, sem az előző kormányéról, sem pedig a mostaniéról. Nincsen ezzel semmi baj, ha a gazdaság termeli a pénzt, az állam meg csak költeni tudja - egészen addig, amíg az állam nem akar jobb befeketetőnek látszani a piaci szereplőknél. Az már szereptévesztés, nem kicsi.

Joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, hogy miért kellett ez az erős szabályozás annyi éven át, miért nem kaptak nagyobb mozgásteret a pénztárak a vagyon befektetéséhez ?

A válasz egyszerű: mert elsősorban az állami költségvetés hiányának finanszírozására hozták őket létre, nem pedig a kedves állampolgárok nyugdíjának biztosítására. Kezdetben. Persze a távlati terv az volt nyilván, hogy majd ez változik a tagok javára, ahogy 2008-ban meg is történt, csak sajnos szerencsétlen egybeesés kövtekezett be a válsággal. Ha mondjuk 2005-ben bevezették volna, ma nem 3000 milliárdról menne a huzavona, hanem jóval többről, ezt sem nehéz belátni.

Ezen írás nem kímerítő, nem is szándékozott az lenni. Szándékosan nem a számok pontosságán, útvesztőjén alapul. Itt van a csavar ebben épp, hogy azok nélkül is jól kirajzolja az állami szándékokat, a politikai akaratokat. Célja csupán lepókhálózni néhány olyan tényt, amiről a kedves politikusaink és szakértőik is igyekeznek hallgatni, "elfeledkezni". De a tisztánlátás fontos a helyes döntéshez, anélkül nem megy, ebben szeretnénk segíteni olvasóinknak.