Tisztelt Kósa Úr!
Megdöbbenéssel hallgattam az Ön szavait ma reggel a Mokka című műsorban:
”Kárász úr, ha a maga felesége bejelentené, hogy holnaptól nem fizet semmit be a közös családi kasszába, de ugyanúgy onnan eszik, és ott lakik maga is kirakná…”
Hadd kérdezzek vissza, Ön kirakná a feleségét? Csak bízni tudok abban, hogy nem gondolta végig a szavait – bár ez elvárható lenne egy nagyváros polgármesterétől, országgyűlési képviselőtől, kormánypárt alelnökétől – ma reggel. Ha jól tudom, Ön nem minimálbéres, mint oly sokan ebben az országban. Ha valaki, hát Ön tényleg nincs rászorulva arra, hogy a felesége a közös családi kasszába fizessen...
Tudja Kósa úr én sokkal kevesebb pénzből élek, sokkal szerényebb körülmények közt, mint Ön. De eszembe nem jutna soha, hogy a barátnőmről (még nem házasodtunk össze, talán még bocsánatos bűn ez) így beszéljek, mint Ön. Az meg végképp nem, hogy kirakjam – ahogy Ön fogalmaz – ha nem tud hozzájárulni a költségekhez. Tudja a képviselő úr a barátnőm munkanélküli és nem azért, mert nem akar dolgozni vagy, mert ne lenne megfelelő képzettsége, tehetsége... És természetes dolog számomra, hogy amíg van mit ennem, addig neki is van! Sajnálom, hogy ez az Ön számára nem evidencia.
Tudja, elgondolkoztat, hogy Ön és pártja a magánnyugdíjak kapcsán gyakran használja a szolidaritás szót, miközben a feleségével sem szolidáris ezek szerint. Javaslom Önnek, hogy egy csokor virággal a kezében kérjen bocsánatot a feleségétől, utána az ország hölgy tagjaitól, majd azoktól, akiket a szolidaritás nevében saját pénzük államosításra próbál rábeszélni.
